Színkontraszt / Gál András és Dorothee Joachim

Peter Lodermeyer:

Gál András azon kevés festők egyike, akik hosszú évek óta következetesen és megalkuvás nélkül a monokróm festészet mellett kötelezte el magát.

Ami sokaknak csak köztes korszak, esetleg véglet vagy fordulópont festői fejlődésükben, az számára egyenes vonalú és rendíthetetlen stratégiát testesít meg. A monokróm festészet befogadását jelentős részben a lemondás retorikája határozza meg, s az ilyen festésmódot, amely képenként egyetlen színt használ, korlátozásként, redukcióként vagy minimalizmusként éljük meg. A monokrómia ennek következtében aszketikus művészi gyakorlatként jelenik meg, amely tudatosan lemond a festészeti lehetőségek sokféleségéről. Ám ha valaki behatóan foglalkozik Gál András munkásságával, könnyen az ellenkező felfogásra jut, nevezetesen, hogy színhasználatában nagyvonalúság, a fölösleg gesztusa nyilvánul meg: a szín telítettsége, túlzása és pazarlása (Georges Bataille-i értelemben). Ne feledjük el, hogy Gál egyik meghatározó élményét tanulmányai alatt a bécsi akcionista, Otto Muehl anyagképei jelentették, eksztatikus, művészetet és életet összefoglaló erejével.

Talán az a szó, hogy “monokrómia” Gál festészetének inkább az interpretációja, mintsem a leírása. Azt sugallja, hogy a művészt elsődlegesen a chroma, a szín, mint olyan érdekli. Gál András első hallásra meglepő nyilatkozata 2013-as interjújában ehhez képest úgy hangzik: „Nem tekintem magamat színfestőnek.” Ennek megértéséhez elég szemügyre vennünk, hogy milyen módon jelenik meg nála a festett szín. E tekintetben döntő jelentőséggel bír képeinek faktúrája, az a mód, ahogyan a festék a hordozó felületén el van osztva. Legújabb, világosszürke, fehér és sárga művei 50 x 50 cm-es négyzetek, vagy 30 x 60 cm-es fekvő formátumok. Ezeknek a képeknek az oldalai az utóbbi évek gyakorlatától eltérően nincsenek befestve. Így világosan leolvasható marad a festmény két anyagi összetevője, a nyers vászon, mint hordozó felület és azon fekvő olajfesték réteg, és a kettő egymáshoz való viszonya. Gál képeire jellemző a felületek hol finomabb, hol durvább strukturálása, a festékanyagban létrejövő kiemelkedések, bemélyedések, repedések ritmusa, a festési folyamat, az olajfesték spatulákkal és festékhengerekkel való elosztásának különféle nyomai. Gálnál a festék a maga könnyű csillogásával mindig frissnek hat, mindenkor a nedvesség és pasztózus teltség érzetét kelti. Ez azt jelenti, hogy a szín nála nem vibráló vizuális mezőként vagy színtérként jelenik meg, amelyben a néző szemlélődve elmerülhet, hanem a képhordozón elosztott anyagi szubsztanciaként. A pigment színértéke ehhez az érzéki-anyagi jelenléthez képest másodlagos.

Dorothee Joachim festményei ideális ellenpontoknak bizonyulnak. A két művész első közös kiállítása különleges alkalmat kínál arra, hogy közvetlen összehasonlításban tapasztaljunk meg két következetes, ha tetszik: radikális festészeti stratégiát. Egymás mellé helyezve világosan látszanak az egyéni festői szemléletek sajátosságai, különösen a szürke képek színtereinek összehasonlításában.

Dorothee Joachim festményeit sok néző monokróm festészetnek érzékeli, és bizonyos távolságból valóban homogén, enyhén vibráló vagy lebegő, fogalmilag többnyire nehezen meghatározható színvilágú színmezőkként hatnak. Közelről nézve azonban világosan kivehető, hogy koloritjuk több szín egymásra rétegződéséből jön létre. A festmények csakugyan soha nem monokrómok, hanem mindig kizárólag a három primer színből, a kékből, vörösből és sárgából komponálódnak. Szinte minden paraméterében különböznek Gál munkáitól. Dorothee Joachim akrillal, farostlemezekre festi képeit (nem pedig olajjal vászonra), nem egyetlen munkamenetben keletkeznek, hanem számtalan nagyon erősen higított, minden esetben a teljes felületre felhordott lazúrrétegben, rendívül időigényesen egymásra rakva. A festék maga tompának és száraznak hat, nem pedig nedvesnek és fényesnek. Joachim kis- és középméretű, MDF-lapokra készülő képei alapvetően enyhén fekvő formátumúak, a művész által kedvelt, 22 x 25,5, 30 x 35 vagy 40 x 46 cm-es méretekben. Hosszúság-szélesség arányuk mindig egyforma (kb. 1,15:1).

Ám a legnagyobb és legfontosabb kontrasztot Gál András képeivel szemben a faktúra jelenti. Dorothee Joachim munkái is gazdag és változatos felület struktúrát mutatnak, amely az egyedi festési módszer eredménye. Hogy a képfelületek a legkevésbé sem homogének, hanem parányi szemcsék, kiemelkedések, craquelé azaz hajszálrepedések borítják őket, amelyeket csak közelről szemügyre véve ismerünk fel. Döntő, hogy ezek a struktúrák nem festettek, hanem önmaguktól, a használt anyagok (pigmentek, kötőanyagok és víz) tulajdonságaiból adódnak. A képfelületek mikrostruktúrái a festékfelhordás és a száradási időszakok közben végbemenő vegyi és fizikai folyamatokból, kvázi természetes formálódási folyamatok során születnek meg. E folyamatokat Joachim színfelhordási módszerével és a festés közben mindvégig a falra függesztett MDF-lapok többszöri elforgatásával irányítja. Az eredmény a képek szélén ismerhető fel a legvilágosabban. Egy szürke kép például a szélein sárga lehet – nem azért, mert Dorothee Joachim sárgára festette, hanem mert a pigmentek önmaguktól így torlódtak fel, nyilván az MDF-lapok szélein ható speciális adhéziós erők hatására. Joachim festményei ezért az önkeretezés lenyűgöző tulajdonságával rendelkeznek. Festményei éppen a peremzónákban mutatják a legjellegzetesebb eltéréseket a színfelület látszólag egyenletes elosztásától.

Dorothee Joachim és Gál András munkamódszere bármennyire is különböző – a tisztán vizuális aspektuson túl – hasonlítanak egymásra annyiban, hogy a festőanyagok, valamint az egyedi munkafolyamatok döntő hatással vannak a festmények látvány- és színhatására. A kiállítás látogatóinak e két festészeti stratégia hasonlóságai és eltérései gazdag terepet kínálnak ahhoz, hogy meglepő felfedezéseket tegyenek, és bepillantást nyerjenek a nonfiguratív festészet lehetőségeinek sokaságába.