Vojnich Erzsébet Párbaj

Király Júlia Vojnich csendje

Nos, a megnyitó személyéből is következik, hogy ez a megnyitó rendhagyó megnyitó, mondjuk „nem konvencionális” megnyitó, legfeljebb csak ez az aranyat érő zuhog konvencionálisan.

Amikor Erzsébet felkért, én egyből jeleztem, hogy legfeljebb a monetáris politikáról tudnék beszélni – mondta „az nem baj, csak érdekes legyen”. Valóban, kevés izgatóbb, lázba hozó téma van, mint a monetáris politika.... De hát EP mestertől tudjuk „ha bármiről kéne most beszélnem, mondjuk a farkasfalkák és a játékelmélet kapcsolatáról, különös tekintettel az önző génekre és Neumann Jánosra – akkor is Vojnich Erzsébetről beszélnék.” Maradjunk hát a monetáris politikánál.

A monetáris politika valami olyasmi, hogy a Nemzeti Bank matatja a kamatokat, meg mindenféle közleményeket ad ki, meg összevonja szemöldökét, meg kezét másképp legyinti, és valóban azt képzeli, hogy ettől a világ másfelé halad. Szokták a monetáris politikát gyakran művészetként emlegetni (v.ö. Olivier Blanchard – az IMF vezető közgazdásza -  Monetary Policy; Science or Art? híres 2006 évi tanulmánya). Valószínűleg leginkább azért, mert valójában fogalmunk sincs, hogy a világ vajon valóban másfele halad-e, hogy milyen is a monetáris politika hatása, és van-e neki egyáltalán, és valahogy úgy képzeljük, hogy ez a művészettel is így van, hogy valójában az embereknek fogalmuk sincs, hogy egy művészeti alkotásnak, n.b. egy festménynek milyen a hatása és mitől van hatása. (Csak az irodalmárok hermeneutikája helyett mi monetáris transzmisszió analízisről beszélünk.)

Tudós barátaim, akik Vojnich-kiállítás megnyitókat szoktak tartani – nem egyszer egymásnak is ellentmondva – értelmezik Vojnich végtelen lépcsőinek, néptelen folyosóinak, fekete-fehér-barna medencéinek, hatalmas üres tereinek hatásmechanizmusát, próbálván megfejteni  képek titkát, a „miért is hatnak” kérdésre megtalálni a választ. Kiragadott jelzők, szavak: „komolyság, súly, erő, fájdalom, borzongás, elhagyatottság, elementáris, fenséges, meditáció, metszően éles, hűvös, monumentális, éles, halálos derengés”. Talán több sikerrel is jártak, mint monetáris politikus tudós barátaim. Esetleg annak megfejtésével is próbálkozhatnának.

Mindez – a monetáris politika kamatokkal való matatása és Vojnich végtelen lépcsői, elhagyatott folyosói, különböző színű kádjai, nagy üres terei még mind azokban az időkben történtek, miről mit úgy beszélünk: a „nagy megbékélés” („the great moderation”) kora – nos, ismét csak a világ boldogabb felén jelentették ezek az évek a gazdasági konfliktusok „végét”, amolyan fukuyamai történelem végét.

Aztán történt valami. 2007-ben elkezdődött egy olyan válság, amilyen 1929-33 óta nem volt a világon. Vagy még annál is nagyobb. Pusztító válság. Utána már semmi nem lett olyan, mint annak előtte volt. Minden megváltozott. Megváltozott a világ, a gazdaság, a gazdaságok működése, a monetáris politika és Vojnich képei. A monetáris politika már hiába bíbelődött a kamatokkal: a kamatok elfogytak, Nullává vaporizálódtak. Már nem hatottak semmire még annyira sem mint annak előtte. A talaját vesztett monetáris politikai művészet próbálkozott mindenfélével, még most is próbálkozik – ezt nevezzük nemkonvencionális (kicsit rendhagyó) monetáris politikának. A hatásáról semmivel sem tudunk többet, mint annak előtte.

És voltak kis zsebdiktatúrák, ahol a magukat monetáris politikusnak képzelő kóklerek azt hitték, hogy a akkor most mindent szabad. Szabad lopott – az adófizetőktől elkonfiskált pénzből (ez a legfelső bíróság ítélete szerint sarkos ámde jogszerű vélemény) – szóval szabad lopott pénzből alapítványokat tenni, abból sokaknak filléreket szórni, miközben keveseknek milliárdokat juttatni bankvásárlásra, palotaépítésre stb. Nincs kétségünk: ha most rejtélyes módon e lopott pénzből gazdálkodó PA alapítványok épp Vojnich képeket vásárolnának, Vojnich életművet vásárolnának fel – nem lennénk boldogok. De ha az adófizetők pénzével jogosan sáfárkodó állam (kinek feladata oktatás, egészségügy, kultúra fenntartása) az ő felkent szervén, az ememán kersztül Vojnich képeket vásárolna – tán akkor se lennénk boldogok, sőt, inkább boldogtalanok lennénk. Nehéz minket boldoggá tennie a mi államunknak.

Nos, de nem csak gazdaságok, monetáris politikák és államok változtak, hanem Vojnich képei is. Van ennek köze a válsághoz? nincs? Hagyom tudós barátaimra a választ. Eltűntek a végtelen lépcsők, az elhagyatott folyosók, a sokszínű medencék, a tátongó üres terek – és megjelentek az emberek. Ám egyvalami mégsem változott: a csend. A csend, ami uralta a folyosókat, medencéket, lépcsősorokat – most még őrjítőbben „szól”. Nézzenek körbe: a birkózók, táncosok, vívók néma csendben halnak, állnak, küzdenek. Nem tudom, hogy lehet a csendet megfesteni – ezt csak Vojnich tudja. De nincs lihegés, nincs jajkiáltás, nincs a stadionok üvöltő dübörgése – csend van, Vercors csendje, a rettenet csendje, Fischer Iván kivételes pillanatokban zenéből elővarázsolt csendje, a mélység csendje.

Nem tudom mitől hat, Nem tudom, hogy csinálja. De azt tudom, hogy a július elsejéig nyitvatartó kiállítás ideje alatt fájóan hiányozni fog szobám faláról Vojnich csendje.

A kiállítást megnyitom.