Erdélyi Gábor Hordozó 2.0

"A művész, a festő többé nem a vászon, a képsík rabja, és kompozícióit a vászonról kiviheti a térbe." Kazimir Malevics, szuprematista kiáltvány Talán a legfontosabb kijelentés amit valaha a művészetről hallottam Grant Kester által lett megfogalmazva, idézem: "A művészet feladata az, hogy felrázzon minket észlelési önelégültségünkből, és arra késztessen, hogy új szemmel nézzünk a világra."

E kijelentés nem művészetfogalom-meghatározás - erre ma már szinte senki sem vállalkozik - sokkal inkább egy elvárható minimum a művészettől. Nem általában a művészetről, hanem a képről, a festészetről mondott nagyon hasonlót Maurice Merleau-Ponty: "nem a képet látom, inkább a kép szerint, a kép révén látok."

Erdélyi Gábor művészetét felületesebb megközelítésből monokróm festészetnek szokták titulálni, de ez téves, a monokróm festőket a festék és a szín foglalkoztatja, Erdélyi Gábor viszont metaforákkal dolgozik, nem festészeti problémákkal bíbelődik, nem az foglalkoztatja, hogy tulajdonképpen mi is a festészet, hanem a létezés szubsztanciális kérdései érdeklik a festészet és a kép segítségével, egy adott térbe befoglalva. Minden ami történik, valaha történt vagy történni fog az térben zajlik, a fő kérdés, hogy ezt a teret miként látjuk, éljük meg, hol vannak a határai, és hogy a határai tágíthatók-e? A képtérből úgy próbál kilépni, hogy arra továbbra is érvényes maradjon a festmény fogalma.

A kép határa, annak tágítása, a határokon belüli határtalanság problémája régóta foglalkoztatja a festőket, de minimum a barokk festészet óta, természetesen teljesen más módon, mint Erdélyi Gábort. Az illúzió barokk motívuma a képi világ és a néző világa, a képi tér és a néző terének megszüntetésével probálkozott. Egy példa: Velazquez 1656-os Udvarhölgyek című képén azt látjuk, hogy a festő - Velazquez - minket néz. Azért néz felénk, mert a modellje helyén vagyunk. A festő tekintete megragadja a nézőt, arra kényszerítve őt, hogy lépjen be a képbe, az ő terébe. A kölcsönösség jellemző, kölcsönös láthatóság, néző és nézett szakadatlanul helyet cserél. A terek összeérnek. A 19. századtól számtalan olyan festménnyel találkozunk, ahol a téma már nincs a kép terében, az ábrázolás közvetett, pl. Keresztre feszítés a kép témája, de csak az elvonuló tömeget látjuk, és a három kereszt árnyékát. A képzőművészet tehát felfogható úgy is, mint a tértudat történeti szintmérője, szellemtörténeti, társadalomtörténeti folyamatok térbeni ábrázolása és képi megjelenítése, (ahogy Wolfgang Kemp mondta a festők terei című könyvében.)

Erdélyi Gábor kiállításának címe: Hordozó 2. Egy festmény legtöbbször, klasszikus esetben két fő összetevőből áll: vászonból és festékből, ahol a vászon a hordozó és a festék a hordozott. Viszont a most látott képek többségénél felmerül a kérdés: mindig egyértelműen elhatárolódik a hordozó a hordozottól, vagy a szerepek szakadatlanul helyet cserélnek, esetleg összefolynak? A képek egy jelentős részénél a hagyományos festővászon helyett színes szatén vagy selyemtextília kerül felfeszítésre a vakrámára, úgy, hogy a vakráma mögött szintén bőven marad szövet. A betűrt anyag jelenléte a készülés fázisában láthatatlan. A felfeszített szövet megfestése majd száradása után a textília, a hordozó visszabontódik a vakkeretről, mely így körbekeríti a többnyire szürke képmezőt. Felmerül a kérdés? A szövet tartja a festéket, vagy a megfestett képmező a szövetet? Elindul egy véget nem érő, oda-vissza kapcsolat két identitás között, viszont mindkettejük léte függ a másik létezésétől. Ahogy Erdélyi Gábor fogalmazta meg: "Egyformán igaz lesz mindkettőre a befogadás, az átadás, az egymástól való függés, a másik javára való lemondás igénye." A mindennapjaink, az életünk állandó jelensége ez, mégha nem is tudatosítjuk, hogy a legegyszerübb példát mondjam: test és lélek, anyag és szellem, és természetesen a legnyilvánvalóbban az erotikában találjuk meg ezt a kölcsönösséget. A szexuális együttlétkor teljesen elmosódik illetve összefolyik hordozó és hordozott.  A szexualitás összefügg az életösztönnel, a halhatatlansággal, a halál legyőzésére is irányul. A szexualitás, tehát az élet feltétele a kölcsönösség. Erdélyi Gábor mondta e képeiről: "Mindez a valóságról szól, patetikusan szólva az életről és a halálról. Gyakran gondolok arra, hogy a halál milyen közel áll a hordozó kérdéséhez, vagyis a tudat alkalomadtán hogyan válik el a testtől."

Legegzisztenciálisabbnak azokat a képeket találom ahol a szürke, szinte monokróm négyszögeket nagyon színes festékpászmákból álló élek keretezik. E festményekről az jut eszembe, amit Jean Paul Sartre a Lét és Semmiben mond, ahol a semmit a világba helyezi, a semmi nem a világ után vagy a világon kívül van, hanem benne, és az ember képes elfogadni saját létét a semmi közepette. A széleken viszont ott talaljuk a pompásan színes éleket, az ünnepet melyek körbekerítik ezt a semmit, és amik képesek enyhíteni a világ semmisége felett érzett szorongást. Hajdu István mondta: "A peremlét szociológiai fogalomból Erdélyi kezén festészeti metafórává válik." Én inkább azt mondanám: a peremlét filozófiai, ontológiai fogalomból vált festészeti metafóra. A képekbe foglalt metafizika miatt e festmények az ikonokkal is rokonságot mutatnak, nem ábrázolnak hanem felmutatnak, kis túlzással a szellemi világ realitásával való találkozás villámcsapásai. Erdélyi Gábor 2013-ban, Malevics Fekete Négyzetének századik évfordulójára megfestette a Fekete Négyzet parafrázisát, úgy emlékszem akkor láttam először, hogy egy festményét keretbe tette. Malevics Fekete Négyzete a 20. század ikonja, ereklyéje, azonnal megértettem, hogy miért keretezte be, és miért védte üveggel - azon túl, hogy így az óriási fekete négyzet mindent visszatükrözött. Körülbelül azóta képei egy részét üvegezett dobozkeretbe, legújabb hordozó felület képeit, képtárgyait plexi dobozban állítja ki, hangsúlyozva az ikon- és ereklyeszerűséget.

Írásom elején utaltam már rá: Erdélyi Gábor egész munkásságának központi kérdése a percepció problémája. Él-képeinél eldönthetetlen, hogy az élek pontosan hova is tartoznak, a kép oldalához vagy a fallal párhuzamos főnézetű területhez? Mintha Wittgenstein mondatát mantrázná alkotás közben: "Minden amit látunk másképp is lehet, a dolgoknak nincs a priori rendje." Ezzel nagyban összefügg, hogy - bár alapvetően képekkel van dolgunk, mégis - pár festményét leszámítva - felmerül a kérdés: műfaji értelemben pontosan mi is az amit látunk? Lehet azt mondani, hogy tágítja a kép műfajának határait, de a festménytől elvárt két dimenzió elhagyása és három dimenzióba fordulása, térbe kiterjedése jogosan bizonytalanít el minket.

Erdélyi Gábor mélyen filozofikus, időtlen és holisztikus, egyben kortárs művészete szemtelen is, főleg az un. művészettörténettel szemben. Egyrészt a műfaj mint olyan megkérdőjelezése miatt, másrészt a stílus megkérdőjelezése miatt: monokróm vagy szinte monokróm felület és körbeveszi a bordűr, a szatén, a selyem csillogása. Hajdu István mondta, hogy a monokróm barokkja lett megteremtve, én inkább a minimal art manierizmusának mondanám. A textil hordozók mintája vagy monokrómja kivétel nélkül lehetne egy absztrak-geometrikus, konkrét vagy monokróm festmény témája is, így egyfajta reakciók a kortárs festészetre. A kiállítás plakátján szereplő képen csipesszel rögzített festményt látunk, csipesz szeg helyett, a corpus, jelen esetben a kép lett kifeszítve és ereklyeként keretbe téve. A festészet is keresztrefeszítetetett.

Végezetül a legfontosabbnak azt tartom Erdélyi Gábor művészetében, illetve művészi attitűdjében, hogy teljesen felszabadítja a képet, tehát mintha el akarná tüntetni azt, hogy kilökje a világba. Ezért tolja ki a témát, a színeket az élekre, ezért türemkedik ki a hordozó, néha csak kikukucskál mint egy gyerek. És ha már felszabadította, azt is megengedheti, hogy olykor bezárja, márcsak azért is, hogy ha több nézőpontot feltételezne némely kép, a keretbe tétellel ezt megnehezíti vagy lehetetlenné teszi. A következetes következetlenség, az örökös ellentmondás létezésének lényege. Ha valakinek még kétségei lennének affelől, hogy a kép önálló életre kelt és hogy ugyanolyan ontológiai státusz jár neki, mint bármely élőlénynek, akkor nézze meg a piros harmat című képet ahol az üveggyöngyök a kép tetején az átlátszóságnak és a tükröződésnek köszönhetően állandó változásban és párbeszédben vannak környezetükkel. 

Farkas Viola művészettörténész megnyitó szövege

Művészetek Háza Veszprém / Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény

A kiállítás január 20-ig tekinthető meg